31. fejezet

Sziasztok! :D
Megérkezett a következő fejezet, ami remélem fog nektek tetszeni.
Jó olvasást♥
És remélem tetszeni fog :D
És még van egy hely ahova érdemes benézni Supernatural Girls  :

Tudjátok ti, hogy hol kell követni ;)
TWITTEREEEN éééééés WATTPADOOON
xx♥

Colors 

Dev szemszöge

Ahogy tudtunk azonnal indultunk vissza Kansasbe. Hosszú és unalmas út volt, hiszen mind tudtuk. Ott hagytuk Crowleyt. Minden dologgal együtt.

-Dev? –nézett hátra Sam.

-Igen?

-Pihenj egy kicsit.

-Nem, kell. Dean vezessek?

-Sam vezet. Mindjárt helyet cserélünk.

Lehúzódott az útról. Sam átült a volán mögé és indultunk tovább. 

-Dean?

-Igen?

-Helyet cserélnétek Johnnal?

-Persze.

Sam lehúzódott, és helyet cseréltek. Dean beült mellém.

-Igen, Édes?

-Ha odabújok hozzád átölelsz?

-Devonne, ez természetes.

Dean vállára dőltem és ő átölelt.

-Aludj csak, Dev!

Pár órával és mérfölddel később felébredtem.

-Kialudtad magad? –mosolygott rám Apa.

-Aha!

Ránéztem Deanre, aki még aludt. Előre néztem és John vezette az autót.

-Dean, jól van? –kérdeztem.

-Igen. –mondta Apa.

-Biztos?

-Igen, hidd el. De a vadászat.

-Erős srác. Túlteszi magát rajta.

Ezek után újra pár óra autózás jött, de legalább én vezettem. Végre beértünk Kansasbe, és onnan hazáig már Dean vezetett. Hazaértünk és beálltunk a garázsba. Kiszálltunk a kocsiból, és az első akit megláttam Eric volt. Odaszaladt hozzám és átölelt.

-Kicsim! –ölelt át. –Nagyon büszke vagyok rád.

-Eric! –öleltem át. –Miért vagy rám büszke?

-Anyud mindent elmesélt. Hihetetlen, hogy mennyire fiatalon nőttél fel. Nem tudtam. Miért nem mondtad el?

-Nem gondoltam, hogy fontos.

-De nagyon is fontos, Édesem. Ha tudom… akkor a kezdetektől fogva megértem.

-És nem csak Eric büszke rád! –hallottam meg Dean hangját. –Hanem én is. Csoda vagy! Köszönöm, hogy megmentettél.

-De most menjünk aludni. –monda John. –Mindannyian! –mosolygott ránk.

Bementünk a szobába.

-Hiányoztál! –puszilta meg Eric a homlokomat.

-Te is nekem!

Összebújva aludtunk el.

Eric szemszöge

Reggel amikor felkeltem Dev még édesen aludt mellettem.

-Szerelmem! –pusziltam meg az arcát.

Felkeltem mellőle és kimentem a konyhába csinálni egy teát nekünk és a többieknek lefőzni a reggeli kávét. Ahogy sétáltam a folyosón találkoztam Deannel.

-Jó reggelt! –ment el mellettem.

-Jó reggelt!

-Eric… megteszed, hogy beviszed ezt neki? A kedvenc csokija.

-Persze, de te is odaadhatod neki.

-Nem tudok a szemébe nézni.

-Mi történt ott?

-Megmentett, és

-És? Bajban voltál, Dev megmentetett, de te is segítettél már neki. Amikor összeverekedtél például egy fészeknyi vámpírral.

-Ez nem ugyan az Eric. Ha akar látni a szobámban vagyok. –ment el.

-Rendben.

Bementem a szobánkba,ahol Dev nem egyedül volt.

-Ez meg ki?

-Eric, ő itt Castiel.

-Cas, ő pedig a barátom Eric. –mondta Dev, és rám mosolyogtak.

-Szia! –nyújtottam kezet, erre meg csak megölelt.

-Ki vagy te?

-Dev? –nézett rám.

-Mindegy. Majd megtudod.

-Dean, küldött neked csokit. És azt üzeni, hogy nem tud a szemedbe nézni.

Dean szemszöge

Feldúlva sétálgattam a szobámba. Belenéztem a tükörbe, majd csak leültem az ágy mellé, és néztem a kedvenc képemet. Akkor készült, amikor Malibun nyaraltunk. Ott még minden olyan jó volt. Nyílt az ajtó, és én gyorsan elrejtettem. Devonne lépett be rajta.

-Dean. –ölelt át.

-Ne haragudj rám.

-Miért tenném? Dean fantasztikus vadász vagy. És ember.

-Nem, ez nem igaz.

-De az.

-Tudod, hogy hogyan érzem magam?

Csak rám nézett és megrázta a fejét.

–Mint amikor démon voltam, és Sammel segítettek.

-Azt is megoldottuk.

-Mindig megoldjuk, nem?

-Mindig.

-Figyelj itt van a csoki amit hoztál, köszönöm. Nem fogom vissza adni, de holnap ketten esszük meg.

-Oké.

-Ígéred?

-Ígérem.

-Most megyek Erichez. Szia! Jó éjt!

-Jó éjt!

Becsukta az ajtót, és én meg lefeküdtem aludni.

Eric szemszöge 

Kint ültem a konyhába és reggeliztem, amikor egyszer csak Dean ült mellém.

-Jó reggelt! –tett le elém, egy bögre kávét.

-Köszönöm. Jó reggelt!

-Beszélhetnénk egy kicsit? –nézett rám.

-Persze. Miről?

-Devről.

-Igen? 

-Eltudod hinni, hogy az a lány, aki most a terembe lövöldözik és gyakorol, hogy valamikor félt a fegyverektől.

-Mi?

-Igen. Amikor megmutattam neki a saját első fegyverét, sírva lökte vissza, hogy Dean én ezt nem használom.

-Tényleg?

-Igen. Dev, valamikor egy visszafogott csendes törékeny kislány volt.

-Ugyanarról a Devonneről beszélünk?

-Persze.

-Ki nevelte fel? Őszintén… nem fogok ítélkezni.

-Sammel együtt neveltem őket.

-Te?

-Igen. Apa vadászott, szülei vadásztak és Bobby úgy szintén.

-De hány éves voltál, amikor neked kellett mindnet csinálni?

-Amikor Samet kezdtem nevelni 8 és 15 voltam amikor Dev hozzánk került.

-Hogy bírtad egyedül végig csinálni?

-Tudod… mindig mindent elmondtam nekik. Együtt jártunk vadászni.

-Mi volt az első ügye?

-Egy wedingo vadászat. Tipikus három napos munka. Egyedül akart menni, és hát engedtem, aztán az első busszal mentem utána. Ez alatt Sam suliba volt, és Bobby is otthon volt. Ő figyelt rá. És hát bajba került, de még időbe odaértem. Sírva ült le a földre… odarohantam hozzá, és megnyugtattam. A következő egyedüli vadászat sima ügy volt. Aztán tudod, hogy miért lépett le. És a többinek már részese vagy.

-Dean… eddig nem értettem, hogy miért mondja Dev, hogy fantasztikus vagy. De igaza van. Még ilyen emberrel nem találkoztam, aki ennyire jó szívű lenne.

-Sziasztok! –jött be Dev. –Miről dumcsiztok? 

-Semmiségekről! –mondta mosolyogva Dean.